Ha minden világ elmúlik,
ha minden kedv elhagy,
ha oda a boldogság is,
ha tényleg fölösleges, hogy vagy,
akkor vedd elő kedvesed képét,
mondd a kép szemébe "szeretlek",
csókoljad a valóság cseppnyi árnyát,
mosolyogj vissza szívből a képnek,
és romolj el, mert már nincs semmi,
fájjon a szíved a múltad miatt
menj az utcára szemetet seperni,
ha nyamvadt életed még itt tart,
vagy ossz szennylapot, és nézd,
bámuld a többi embert,
kiknek élete soha, semmit sem ért
és mégis mindenhova boldogan ment,
nem úgy mint te, akihez mostoha,
kegyetlen az élet, akit senki,
senki nem szeret már tán soha,
aki senkinek nem vagy semmi,
akin csak átlépnek az alakok,
akit leköpnek a részegek,
akit lehánynak az ittasok,
aki nem számítassz senkinek.
Élj! Ha tudsz, élj, ha akarsz, szenvedj,
de boldog nem leszel már soha sem,
ha az ezerből nem szeret egy,
ha, viszonzatlan a szerelem!
Azt tanácsolom akaszd fel magad,
vagy kést szúrj szívedbe,
öleltetsd szorosan a nyakad,
hogy megfulladj... És akkor vége!
Akkor nem fog fájni már,
hogy nem szeretnek többé,
hogy senki többé rád nem vár,
és boldog leszel, tán örökké.
Akár már holnap, talán...