sebhely
elárulom kegyetlen titkom,
lassan nincs egy rongyom.
fázom,lelki végzetre vágyom,
magányom.
sietek,őrt állok az időnél,
nyújtózkodom,míg a kendőm ér,
mellettem mindenki fél,
hazajöttél.
olykor sokat vagy távol,
csendet lehelsz a szobából,
irgalmad hatalmas nyomától
bezárul.
tavaszi szellő fon kötelet
s mint gyenge könnycseppet
szívhúsodba küldi,ettől megremeg,
lepereg.
éltünket a vak képzelet öltözteti,
viaszkabáttal sűrűn kényezteti,
gyertyaszálra forrón égeti,
megsebzi.