A Földanya,
csintalan kedvében
szürke színt kevert ecsetjével,
a feketébe sok-sok fehéret,
és cseppentett a szélére
halványat a lilával,
s merészen feltette égkékjére
felhőnek, enyelegni delelőre.
Fürgén az ujjával,
fodros-bodros ruhát szaggatott reája,
másikat ollójával, most csipkézte éppen,
s tovalibbentette,
megfújatta a széllel.
A Nap előcsalogatta tavasznak tündérét,
ontotta aranyos, éltető permetét,
árnyékkal fénnyel bújócskázott amott,
és ébresztette parkom:
balzsamos szelencével permetezte,
fűszerezte a kertem,
s illatokkal telt meg a lelkem.
Fénnyel, színnel bőven bánt,
felhasználta festő palettáját,
zöldbe-virágba öltöztette földem csupaszságát.
Csiholt madarak torkából
édes trillát, kristály-dallamot,
repítetett háztetőmre fészketrakót,
– fecskét, verebet –
bűvölt galamb-turbékolást, szerelmet…
s pajkosan kacsintva egyet,
nekem adta varázslatul pompáját ligetemnek.
Lassan esteledett, sietnie kellett,
szaladt tovább, s intett fénylő kezével,
mögötte lüktetett az élet,
de lábnyomát, otthagyta reggelre
harmat formájában a fűben:
játékát élveztem, köszönetem érte,
örülök, hogy élek!