Hiába kel a hajnal, s fésüli homok haját a tájra,
Hiába is terítem szép ruhám az ágyra,
Minden értelmetlen, minden mozdulat hamis!
Ha legalább lehunyt szemem álommal megáldana,
Nyugodt halál volna az is.
Hiába a végigálmodott álmom,
Hiába a teámba négy kockacukrom,
Hiába a rúzsozott száj, a festett arc!
Minden nyugodt percem kihasználom,
Nem mozdulok, akár egy kvarc.
A szomorúság szobájában vihart álmodom én.
Szélvihart, mely becsapja ablakom,
A szerelem villájának legtetején!
Önállóan állok már, láthatod.
De hiába. Hiába. Megtalálsz.
Az ürességben elmerülve téged
Elmém agyamba beszitál.
Hiába, hiába a félelem a tűtől,
Az úgyis belém döf, s beáramlik
A folyadék, a rózsaszínű világ.
Széttéplek. Ütlek, széttaposlak.
Hiába. A gondolatok, mint viharfelhők,
Újra összegyülekeznek, s képed előttem
Újra feldereng.
Ez már igazán nem jó nekem.
Ezt már igazán nem értheti senki.
Ezzel már torkig lehet lenni,
Ezt nem szívesen hallgatja meg senki.
Aztán egy nap, álmos, szűk szemekkel,
A tükörbe nézve azt látom, hogy nem vagy többé.
Fájó zápfogam orvosolta a természet doktora,
Beforrtál, akár egy seb, beálltál egy fal mögé,
De hiányod elmémben most mégis jókora.