Egyszer fen jártam az égen,
lehet, hogy álmodtam éppen,
de ott sétáltam a felhők felett,
kergettem az időt, ő meg nevetett.
Láttam a várost, oly aprócska volt,
úgy nyüzsgött, mint felbolydult hangyaboly,
cikáztak a fények, mindenki sietett,
nem látták az égen, az árva gyereket.
Egyedül voltam, csak a szél karolt belém,
küldte a tavasz illatát felém,
egyre feljebb és feljebb jutottam,
a csillagok között, anyám hangját hallottam.
Arca ott fénylett, messze, távol,
angyalkarzaton ült, mesélt a halálról,
hogy félteni csak azt kell, ki ideát maradt,
odaát csak jóság van, nincsen harag.
Mesélt, csak mesélt, ittam minden szavát,
arcáról eltűntek a ráncok, láttam áldott mosolyát,
törékeny termete, olyan óriásnak tűnt,
nem sírtunk már, vidáman nevettünk.
De hirtelen minden megszakadt,
a fénylő csillagokból semmi sem maradt,
hajnal tépte széjjel kedves álmomat,
a mindenségig szárnyaló, szívből fakadt vágyamat.
Ha, egyszer újra fenn járok az égen,
még akkor is, ha csak álmodom éppen,
melléd ülök, s megsimogat kezed,
és újra jó lesz együtt lenni veled.
De veled leszek akkor is, ha sírodra borulok,
a szomjas földet, könnyeimmel locsolom,
és, ha egyszer én is a végső útra megyek,
tudom, már várni fogod árva gyermeked.