Megint esik,
s a világ, mint ki megkeseredett,
szórja mindenkire a mázsás cseppeket,
nehéz is megállni, hogy együtt sírjunk vele,
sebek szakadnak fel, lelkünk bánattal tele.
Szívem, szótlan tűri, hogy az idő,
belőle a vágy mézét pergesse elő,
szeretném e nektárt szíved kelyhébe tölteni,
gondolatim, hiányodat elibéd önteni.
Megint esik, fürdik a világ,
lemosva vándorról, élte útja porát,
hogy holnap, a napon megszáradva,
új útra induljon, múltját hátra hagyva.