Fészket rakott a csend
a lét ágára.
Némán megpihent,
majd szárnyait kitárta.
Odarepült a magány mellé
társát keresve,
tekintetét a rohanó
világra szegezte.
Keringtek a sóhajok
az élet terén,
mint száguldó üstökös
kék ég peremén,
elhagyva a szerelmes ajkakat.
Intettek!
Megszökött a csönd,
románcok ágyán hált.
Megtörölte szemét,
utazott tovább...
Faggyú illatú keresztek
búsan álltak,
imára kulcsolt kezek alatt
a hallgatásra vártak.
Megérkezett!
Angyalok közé ült a csend,
nézte a végtelent.
Kereste új otthonát.
Röpte szüntelen,
bolyongott tovább...