Angyalok születése
Kiesett a nagy ablakon,
Majd a Földön kutatott vakon.
Lépett még egyet-kettőt,
És ekkor látta meg Őt.
Meglátta, és megölelte,
Az meg erre megütötte.
Az áldozat levegője beszorult,
És az ég is rögtön beborult.
A verekedés elkezdődött,
Már mind a kettő bőgött.
Sírtak, mert fájt nekik,
Mert megint egymást verik.
Pedig megígérték: nem fogják.
De mist inkább befogják.
Nem beszélnek, csak ütnek,
Mert a Földre kényszerültek.
Hiszen Ők gyönyörű angyalok,
Nem ocsmány varangyok.
Boldogságot hozni jöttek,
És most mindennek lőttek.
Következik a végzetes ütés,
Ezt követi az utolsó ülés.
Olyan erővel ütötte meg társát,
Hogy az ebben lelte halálát.
Az eső megeredt.
Egy angyal elesett.
A világ sötét gyászba borult.
Egy angyali elme elborult.
A gyilkos megőrült,
Így a pokol kibővült.
Egy eszeveszett angyal tombol:
Tör, zúz, öl, rombol.
Sír, üvölt és kést ragad,
Megöli az összes madarat.
Végez velük, mert szárnyuk van,
Mert repülnek, ha kedvük van.
Ha Ő nem repülhet hazájába,
Vissza a Mennyek Világába,
Akkor ne repüljön senki,
Mert az megkeserülheti.
A környéken minden szárnyas meghalt,
Már csak egy repülő lény maradt.
A késre nézett hallgatva,
Majd egyik szárnyát megragadta.
Kifeszítette, nagyot vágott,
És már csillagokat látott.
Egyik szárnya már a földön,
Nagy levegőt vett, hogy üvöltsön.
A táj visszhangozta az üvöltést,
Mint amikor befejezte az öldöklést.
A másik szárnyát is megfogta,
Vágot, majd a kést eldobta.
Így állt a két csonka szárny fölött,
Véres arccal, kézzel, s dühöngött.
Dühöngött Ő, és az ég is.
De szomorú volt mégis.
Megölte angyal társát,
Elvesztette hazáját.
Mást már úgyse tehet,
Csak a Pokolba mehet.
Elsétált az angyal mellett,
És megint sírnia kellett.
Rájött, tehet még mást;
Megfogta a kést, s fölvágta hasát.
Valamit még búgott,
S társa mellé zúgott.
Vicsorogtak az árnyak,
Vadak jelentek meg a homályba.
Angyalok elmennek,
Angyalok születnek,
„Mert az leszel,
Amit megeszel.”
2010.03.23-24.