Szomorúfűz-hajamba
beletemetkezem,
eltakarja arcomról
a bánat jeleit.
A világ nyitott szemmel jár,
de kíváncsi pillantásai
nem jutnak el a felszín mögé.
Maradok titokba burkolva!
Meghajló testemen
reszkető érzések cikáznak.
Az évek halvány redői
bőrömre karcolt tegnapok.
Megkopott kérgem alatt
elhalkult fájdalmak.
Lehajtott fővel siratok egy napot.
A sors láthatatlan fejszenyomai
hasogatnak zakatoló szívemben.
Megrogyok!
Az élet partján állok,
magányos fűz vagyok.
Fájdalmamból nem adhatok,
-senki sem rogyhat bele-
alázattal meghajolva
áldásért imádkozok.