Mióta elmentél torlódnak bennem a szavak
Áldjalak, vagy megátkozzalak.
Megátkozlak ne menekülj, maradj
szétzilált éjszakákban emlékek sápadjanak.
Tested minden zsigerében tompuljon el az érzés.
Kopjanak el a szavak, múljon el a kísértés
hangom halkuljon, szíved forduljon el.
Az élet megy tovább Te mást ölelj!
Illatom, könnyem, s képen a kereszt
mi még hozzám köt, nálam tartogat
megtartott életedben unottá avuljanak.
Hasítson beléd a döbbenet mámorodban mit is keresek.
Térítsen el a régi vágy, hullasd el testedet
a megszokás forgatagában.
Felejts el, ne szeress, ne keress!
Megáldalak mégis, emlék volt az egész,
a zuhanás, a szédülés.
Nem is emlék, káprázat, talány,
hogy ölelkeztünk egy őszi délután.
Menj, élj, hidd, hogy egy furcsa fergeteg
futott át az életed felett.
Nem fáj, hisz nincs minek fájnia,
eltemeti az idő lavina.
Nincs seb, és nincs takargatás,
nincs szégyen, hazugság, hallgatás.
Nem került meg mi régen elveszett,
kutató kezed semmit keresett,
szíved zuhatagának megkopott képeit.
Tavasznak őszre szétmálló lépteit.
A múltat ezer új redővel fedi el a sejtelem
álom volt, álom, hogy találkoztál velem.