Nem tudom, hogyan kezdjem levelem,
ne tolakodjak, ne sértselek meg,
hogy mondjam el, amit érzek,
mert több lettél, mint egyszerű barát.
Színt hoztál szürke életembe,
szépséged megbabonáz,
más lett számomra a világ,
mert láttam szemedben a szivárványt,
mely ragyogott az égen át.
Egyszer ígértem neked, nem leszel több
számomra, csak egy ismerős.
De mondhatod -e a sasnak, ne szálljon,
ha éhes fiókáit kell etesse,
vagy a szélnek hajad simogatva,
hőségtől hevült tested, ne enyhítse.
Lennék fa, mely ágával átölel,
árnyékában fejed álomra hajthatod.
Költő vagyok. Lassan elhiszem magamról,
a szívemmel látom mind azt a csodát,
mi lényed tisztaságából árad felém.
Múlnak az évek, elfelejtesz engem,
rossz emlék maradok neked csupán,
egy szócikk életed könyvében,
apró betűkkel írva, észre sem
veszed, s unottan lapozol tovább.
De nagy a lelkem, a szívem hatalmas,
és irigyelni fogom majd azt a férfit,
aki az életét veled élheti le.
Nehéz nekem minderről beszélnem,
félek, megszólalni nem is tudok,
sírok magamban, s elátkozom a sorsot,
hogy jobban megismerj, esélyt sem kapok.