Akkor még jó volt megállni a könnyű napban,
Énekelni halkan és nem hallani semmit,
A csendben hallgatni a fű növését
A poros, puha úton enni a Nyár zsíroskenyerét...
S az életbe is beleharapni, a hol a rét.
A vizes fák mellett nevetni,
S megálmodni az estét, mikor kezem már a hajadban,
Mesét olvasni, lapozni oldalait,
Csókba fojtani, álmosan ...
Kedvesen, suttogón.
S ha reggel mikor felébredek, testem fájdalmát
Tengerinek tenger látása gyógyítsa,
S a rengeteg földet látva, kacagjak,
Dobogó szívemet hallgatva,
Mondjam: Véres a kezed. E szavakkal dicsekedjek önmagamnak.
Kezem a szívemhez emelem,
Mint egy tangóharmónka,
Az énekem tele falcs billyentyűkkel, kopottak,
Lépésem akár egy hegedű
S nem mondta akkor nekem senki: Az altatót hamisan dúdoltad.
Az is megtörtént velem,
A vetésben derékig meztelen jártam.
És figyeltem elképzelve magam előtt,
Hogyan fogjuk összegyűjteni a sárga tájat...
Puliszkát s kenyeret belőle... valamikor Ides is így kapott erőt.