Messze van még a hajnal,
A szírt magányosan bólogat,
Csak én töröm meg a csendet,
S egy kutya, mely mindenkit megugat!
Kihalt utcákon, tereken járok,
Rám omlik a hirtelen magány,
S a szél is feltámadva hirdeti,
Az én életemnek, elviharzó dalát!
Látom, egykori önmagamat,
Látom én, a hamis álmokat,
Melyek gyártottak nékem is,
A kísértésízű, édes láncokat!
Láncaid, elvették szabadságom,
Koszos, hontalan, szolga lettem,
S ami még, jó volt bennem talán,
Neked köszönhetően, én Elfeledtem!
Börtönök mélyén sínylődtem,
Elfeledett ostoba kövek között,
S akkor nem érdekelt még a tény,
Hogy szívem, szép csendesen összetörött!
Gondtalan volt az éjjelem,
Gondtalan a fázos hajnalom,
De egyszer csak azt vettem észre,
Fáj a lelkem, nagyon fáj, hiába altatom!
Ébredésem keserű volt, és magányos,
A lelkiismeret hangja megszólalt bennem,
Te őrült, mit keresel itt, hol nincs érték?
Neked az igazak oldalán kell lenned!
Az igazak oldalán, kik harcolnak,
Kik mutatják a Reménynek útját,
Te is kiválasztott vagy, Költő!
Mutasd hát, hogy születik világod újjá!
Messze van még a hajnal,
Aludj még te csendes város,
Én pedig mint örök meghívott
A béke jelével, őrzőm álmod!