Fuldokolva
levegőért kapkodsz,
bánat emészt
hiába iparkodsz.
Kiáltanál,
de hangod elakad,
csend szorítja,
fonja körbe nyakad.
Tükör előtt
látod ijedt arcod,
szenvedés csak
reménytelen harcod.
Kiáltanál,
de még sem teszed,
érzéseid
magadba temeted.
Erőd elhagy
és érzed kevesebb,
szíved egyre
vadabb és hevesebb.
Segítenél,
de erőtlen kezed,
és lehajtod
némán, árva fejed.
Szomjúságod
csillapíthatatlan,
igyekvésed,
mint az üres katlan.
Álmatlanul
forogsz, s gyötrod magad,
kiáltanál,
de nem ér célt szavad.
Éhség kínoz
s kihullik hajad,
fáj a nyelés
s közben nyakad dagad.
Kiáltanál,
de inkább nyelsz nagyot,
józan eszed
végképp cserben hagyott.
Tüzes vassá
válnak idegeid,
s fellázadnak
belső zsigereid.
Kiállthatnál,
de meg sem próbálod,
keresed, de
békéd nem találod.