Szóljon a mennykő mély torokból zengő hangja!
Tépje el ősi láncát a pusztító vihar!
Konduljon hát a Purgatórium harangja,
Mert nincs az a gyógyír, mely minden sebet bevarr.
Vihart szítok. Kezem felnyújtom, parancsolón,
Égbeszökő, zordszürke sziklaszirten állva,
Míg hullámhegyek szakadnak ketté morajlón,
A tengerpart hegyeire felkorbácsolva.
Minden fájdalmam nyers erővé változtatom,
Mely örvénylő sugárban szúr fel az mennyekbe,
Majd szilánkokká robban, mint meggyújtott atom,
És aranyló pörölyével lesújt a földbe.
Az apró szikrák viharholló-rajjá állnak,
Pajkos táncuk féktelen tombolásba fordul;
Néhány perc csupán, aztán vége a világnak,
S a hatalmas univerzum gyászos csendbe fúl.