Megint eltűntem erre nem jártam,
Bár az oldalra igen sokat gondoltam,
Bár versekhez hozzászólni nem szóltam,
De régebben szinte mindet olvastam.
Volt itt bánat, öröm, táj s emberleírás,
Volt nevetés bánat s sok-sok sírás,
Voltak szép színek boldog hangulatok,
S voltak segélykérő keserű sikoltások.
Szerettem, de mégis elmentem,
De saját utam sajnos meg nem leltem,
Mert hiába mentem vissza a bajtársakhoz,
Utam nem vezetett a megváltó halálhoz.
Pedig a poklot ismét megjártam,
De sajnos a golyót most sem én kaptam,
Pedig bevállaltam mindent mi árthatott,
De Őfelsége a Halál is faképnél hagyott.
Leszereltem, hazajöttem, civilként létezem,
De ezt már gyűlölöm, rühellem, nem szeretem.
Tehetetlen vagyok, s csak csendben alkotok,
Terveket rajzolok, műszaki leírásokat írok.
Halál nem vesz körül,
Lövedék felém nem repül,
Nincs itt semmi mi kivégezne,
Mi végre e szenvedésnek véget vetne.
Tudom Feleségem már eltemettem,
Mégis szörnyű amit most tettem,
Egy Lánnyal találkoztam megismertem,
S szép lassan Bele is szerettem.
Kavarog bennem most az érzelem,
Remeg megint testem-lelkem,
Bár tudom már, hogy Szeretem,
De bűntudatom van, hogy ezt érzem.
Szétvet az ideg ezt hogy tehetem,
Hiszen én Neki hűséget esküdtem,
S most ha tehetném megcsalnám,
A múltam, Őt egy másik Nő miatt dobnám.
Még szerencse, hogy félénk vagyok,
Így beszélni Vele sosem fogok,
S amúgy is szerelem lobog szívében,
S szerelmének karjaiban pihen csendesen.
Én meg jelentkeztem, hogy visszamegyek,
Én már csak a hangos harcmezőn élek,
Hol a halálra nyugodtan s reménykedve készülhetek,
Ahol miden pillanatban egy lövedéket beszedhetek.
Majd ha az acélmag testembe költözik,
Szám véres nyáltól végre már felhabzik,
Testem a fájdalomtól össze-vissza rángatózik,
Az ajkamra egy kis mosoly örökre odaköltözik.
S végre akkor elmondhatom,
Járok sőt szaladok az utamon,
Mely a pokolba fog vezetni,
S ott fogok csak felnevetni.