Csillagok pora száll végtelen tereken,
álomittas lelket lágyan ébresztget.
"Gyere csak, ébredj már, sorsunk közeleg,
Klóthó fonalad fonja, élted kezdheted.
Leszek én csodaszép tároló lelkednek,
érezhesd milyen, a létednek gyönyöre".
S kavargott, dalolt a csillogó porfelleg,
ölelte már lágyan ébredő lelkemet.
Sóhajtva sodródtunk a boldog semmiben,
s születtünk ordítva, kicsin és véresen.
Sorsot vetett Lakesis, csontok gurultak,
rögös utat jelölt, küzdelmet, álmokat.
Áldjuk a nevét, megedzett a küzdelem,
így láthatjuk, mi rejlik mások lelkében.
Álmodunk, sírunk, és szórjuk a lapokat,
Teleírva várnak egonk széke alatt.
Újat és újat, a sokszínű tintával,
pillangónak festett, díszes kalitkának.
Szabadon szárnyalunk, végtelen egekben,
hintjük csillámporunk Atropos szemébe.