Fél esztendeje verted fel gerincem hátára,
Rozsdás szögekkel a csörgő láncot,
Majd a lánc végére csomóztál egy szilaj táncú,
Nyughatatlan ólomkalapácsot.
A kalapács azóta is táncol, s összezúzza,
Ami csak vad útja elé akad,
Súlya húz, de cipelem, míg a világot járom,
Míg az idővonal kettészakad.
A világot járom, kóborlok, békét nem lelek,
Az idő lassan megszűnni látszik,
Csupán két dolog forog már: maga a Földgolyó,
S a súlyos pöröly, mely vele játszik.
Terhemtől lassan haladok, de űzöm lépteid,
Míg köröttem omlanak a falak,
Ígérem: meglellek. Miképp üldöz kalapácsom,
Akképpen sarokba szorítalak.
Köszönöm, hogy megátkoztál, e dicső tettedet
Nem felejtem el soha, míg élek,
Hozzám nőtt kalapácsommal rombolok le mindent,
S már a halál kezétől sem félek.
Hát megvagy végre, bár fél planétát letaroltam,
Mire megragadhattam karodat,
„Sírj csak, kedves, sírj bátran: nincs szívem, mit meghasson,
Ha látom könnyben ázó arcodat.
Nézd meg! Nézd meg jól ezt a rettenetes láncszörnyet!
Boldog vagy, hogy kettétörted sorsom?”
Miközben szíved a rettegéstől majd szétrobban,
Megragadom szörnyű kalapácsom.
A roppant pöröly dühödten szabadulni vágyik
Markomnak erős szorításából,
Ám ekkor izzó tekintetem körbejár azon,
Ami még megmaradt a világból.
A gyűlöletes düh tengere felszárad gyorsan,
Mint forró nyári napon a zápor,
Aztán a láncot a nyakamon körbetekerem,
S szemem tükre úgy fénylik, mint egykor.
„Köszönöm!” – szólnak ajkamról az utolsó szavak,
És elengedem a kalapácsot,
A lánc megfeszül, s lehulló fejem megsiratja
Az életben hagyott zord világot.