Egyszer megkértek Tomoriék ezerkilencszáznak nyarán,
Hogy menjek segíteni forgatni a lekaszált füvet egy táblán...
A rétüknek hátán.
Mikor odaértünk a harmat cseppjei felszáradtak,
S mint kigyónak sziszegését hallottam...
A mozgó kaszásokat.
Munkájuk után, mi csak mentünk dolgozva, hallgatag
S már akkor megfogadtam magamnak...
Ides, én ilyet hogyan óhajtsak?
Lógó orral gépiesen forgatva a füvet,
Megláttam egy pillangót, mely mintha kereste volna...
A tegnap virágait, melyek a réten színeződtek.
Szemem elöl eltűnt, de újból megjelent,
Mintha csak kérdezne, választ keresett...
Én csak forgattam a füvet.
Oly közel volt a vasvillám a földhöz,
Mintha rezgése énekbe kezdett volna...
S az érintéseket érzékeny húrokon pengették játszadozva.
Onnantól kezdve megértettem, egyedül nem vagyok,
Semmi el nem választ és együtt dolgozok...
Egymás mellett vagy külön-külön, mint jó munkások.
Ó, Istenem mennyi idő telt el?
Kint vagyok a réten...
S a múlt kaszásaival csak beszélgettem.