Szél Úrfi
Mikor már azt hittem
mindeneknek vége,
vigasztalan szemmel
felnéztem az égre.
Vihar börtönében
raboskodott a Nap,
éppen félbevágta
egy nagy felhődarab.
De amott a horizont
széle nyitva volt,
onnan mosolygott rám
a szőke telihold.
Szerelmét kívántam
ölének fodrait,
szárnyalt a vágy, mintha
Ámor tombolna itt!
Őt akartam csak Őt,
ezt a gyönyörű nőt
csókja eltörölte
örökre az időt.
Csillagokkal háltam
Nap volt a jegyesem,
de azt mire vágytam,
nem adták sohasem.
Ám Te, - te elhoztad
az áhított kincset,
már lemondtam róla,
s egyszerre csak itt lett.
Elhoztad nevetve
hűs patakok zaját,
elfelejtett tüzek
perzselő dallamát.
Felocsúdtam végre,
jöjj hát friss pirkadat!
- simogatom arcod,
szétfújom dús hajad...
Karjaidban nyugszom,
Lényed hozzám hajolt:
- Hozz rám csöndes dagályt,
mosolygó drága Hold.