Szívemnek elég, ha melleid csak érintenek,
S én szabadságot nyújtok neked, szárnyakat,
Szavaidat ajkaim segítségével az Égbe juttatom,
Hogy mindaz mi lelkedben szunnyadt... hadd legyen szabad.
De benned van a mindennapi csalódásom,
Mint harmat a virág szirmain, annyi jutott nékem.
A látóhatárt aláástad figyelmetlenséggel,
Egy örök szaladás a nyugtalan hullámokon... úgy érzem.
Eszemben van mikor a szélben énekeltél,
Mint kivágott erdei fenyő, tartó vitorlásom.
Magas, hallgatag és szomorú,
Ki vissza nem tért egy hosszú távból.
Még ma is hallom visszhangzó kacagásod,
Pedig oly régi az út.
Nosztalgiával ébredek fel reggelente
S lelkedből vándormadárként repülök ki
Melyben ott valamikor... fészkem volt.