Jött az éjszaka, feketén
ahogy szokott, csillagszemével
rám nézett, fénye elmosolyodott,
ablakom tükrében ragyogott.
Csukott szememre
álomcsókot nyomott,
mellém feküdt,
betakart bársonyával,
megölelt, mintha féltene.
De nem. Csak játszott.
Gurultak a percek,
figyelte álmomat.
Mint tündér selymes fátyla,
szellőszárnya úgy simogat.
Már nem is tudom,
merre jártam éppen,
mese világban
vagy fenn a csillagos égen,
de körbe vett a csend,
már nem féltem.
S ahogy jött, olyan csendesen,
mintha a hajnaltól félne,
még rám nézett,
harmat könnye csordult,
és elment.
Már más álmát őrzi.
De mint hű szerető,
estére mellém fekszik megint.