(Vannak néha fáradt reggelek,
Nehéz, lidérces álmaim után,
Amikor ballábbal ébredek.
Magamba nézek akkor én, sután.)
Gyűrött arccal dereng fel a hajnal.
Derekadba roskadt az éjszaka.
Kászálódsz az ágyból üggyel, bajjal,
Meg nem vígasztal most kávéd szaga.
Hatalmába kerít már egy érzés.
Vajon mi az értelme a létnek,
S megszólal belül az örök kérdés.
Játéka lennél a teremtésnek?
Ébred benned alattomos kétely,
Hogy meddő küzdelem csak az élet.
Tested, lelked emészti a métely,
Gyermeki szép álmod széjjelszéled.
Felső parancsra jöttél világra.
Sorsodat hiába tervezed;
Tépett hittel vergődnél zöld ágra,
S bőszen kutatod, ami elveszett.
Kínt hoz gyönyör helyett szenvedélyed.
Mondd, mi az, ami mégis boldogít?
Vétkeidért vár majd az ítélet,
Távoli remény fénye elvakít.
Vívod az ádáz, öncélú harcot,
Gáncsoskodók és irigyek között.
Égnek emeled olykor az arcod,
Gyermekszívedbe aggály költözött.
“Miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
Miiért szárad le, hogyha újra nő?”
Ereidbe élet nedve árad,
Ha napsugárként rád tekint a nő.
Fénnyel telnek meg a perceid,
Ha hozzád bújik a gyermeked.
Félredobod rágatlan elveid,
Amikor ő gyöngyözve felnevet.
Kacagását gomblyukadba tűzöd,
S feledve minden fájó bánatod,
Gondok sötét felhőjét elűzöd,
S tervezed már a fényes holnapot.
Ha van, ki együtt nevet, sír veled,
Tombolhat bár fölötted zivatar,
Te is a nagy költővel hirdeted,
Hogy „az élet él, és élni akar”.
2010-04-08