Gondolataimba merülve sétáltam egy erdőben,
Énekes madarak kísértek ezer színű fák között,
Lágy szél símogatta arcom, semmi kis tikokat súgott,
S szívembe soha nem ismert nyugalom költözött.
Az avar halkat sóhajtott minden léptem nyomán,
Fény szűrődött a lombokon át, szinte mutatta az utat,
Égi, áldott boldogság járta át testem, lelkem, s egyszercsak
Megéreztem, egy figyelő szem enegem kutat.
Fürkésztem a tájat, de sokáig nem láttam semmit,
Már azt hittem képzelődettem, az érzés múlóban volt,
Mikor a rengetegből előbukkant egy aranyszín őz,
Bal mellső lábán egy sejtelmes, ismerős, furcsa folt.
Biztos voltam benne, hogy még ezelött nem láttam,
És mégis úgy éreztem, valahonnan már ismerem.
Eképzelhetetlenül gyönyörű átható kék szeme
Vesméig látott, és kutatva vizsgálta szemem.
Megfordult kecsesen, hátrapillantott, majd elindult óvatosan,
Hiába szóltam csendben, lassan eltünt a rengetegben.
A sötét magába nyelte, távolodott az ösvénytől,
Már jártam ott ahova tart, tudtam nem szabadna mennem.
De valami hívogatott, húzott magához mágnesként,
Nem tettem az érzés ellen semmit, hagytam inkább,
Hagy vigyen, csak láthassam még egyszer azt az őzt,
Örjítően epekedtem, hogy tudhassam titkát.
Beléptem után a fák közé rettegve attól mi vár.
Elhagyva a biztos, kitaposott ösvényt szaladtam utána.
A madárhangok már elhalltak, a fény már nem ragyogott,
És kiálló gyökerekben bugdácsoltam sután.
Árnyak rémisztettek, s karmos mancsok kapkodtak értem,
De a remény ott ragyogott elöttem, és én szaladtam.
Órákon át üldöztem az őzt, amerre sejtettem őt,
Gondoltam: “nem, az nem lehet, hogy most feladjam.”
És megtörtént…egyszer csak a sötétben fény derengett elöttem,
Egy tisztásra értem dideregve, megtörten, s leültem.
Körülnéztem, s megláttam azokat a csodás kék szemeket,
Melyekért idáig jöttem, s midenen át követtem.
Közelebb léptem, és már karnyújtásnyira voltam, mikor
Elsötétült minden, s én nem tudtam mi történt velem.
Óra csörgött, kávé illat terjengett a levegőben.
Megértettem egyből mindent, s kinyitottam szemem.
Felébredtem.