Patakra hajlik fák félkör íve,
vizén hattyúk s kiváncsi vadkacsák,
körötte zöld s vén fák odvas szíve,
odébb ezüst zubogón fut tovább.
Mormolva csobog, nyalja a partot,
kicsinyke vízesés tárul elénk,
forgatja a régi vizimalmot,
keringőt jár, csattog a fakerék.
Természet ébresztőt fúj a fáknak,
a földre százszorszépet pettyeget,
madarak együtt szolmizálnak,
prógálgatják az éles füttyjelet.
Vadgesztenyesor, ölesderekú,
épp rügyet bont, feszül a magasba,
törzse mutatja ki milyen korú,
mind kikeletet vár sorakozva.
Fejünk felett zárul be boltívük,
zsenge fű hív s hószirmú krókuszok,
az ághidakról lesnek mindenütt,
bozontosfarkú fürge mókusok.
Az allén ácsolt barlang-koszorú,
alatta nincs nyoma napvilágnak,
messzebb tárul egy alagút, kapu
gyanánt mutatkozik a kijárat.
S ha érkezik a virágzás-idény,
a partmentén lampionjuk tárul,
a cserjék közt is beköszön a fény,
lámpásuk kiviláglik a tájból.
Gyöngyként mosolyog a virágtömeg,
gyertyafényük árnyat vet a tájra
és éget, perzsel, viaszként csepeg,
hisz a tavaszi nap gyújtja lángra.
És a csend perceiben mikor így
szusszansz, eláll szívednek verése,
s mintegy dallam, mely úgy elandalít,
körülölel egy varázsütésre.