Szív-fészkében nevelkedik
egy apró madár.
Talán a lélek az
és repülni vágy.
Álom fákon megpihenne,
csók-gyümölcsöt csipegetne,
fény kalászból vetne ágyat,
és ha a jó tündér arra járna,
csak egyet kérne, nem hármat.
Nem kell neki kalitka,
csak kulcsot kér, ami kinyitja,
hogy szabadon repüljön,
felhők felett hegyre üljön,
csillagok közt kergetőzzön.
Hold udvarán megpihenne,
angyalokkal táncra kelne,
De a jó tündér nem jár arra,
bús énekét nem is hallja.
Láthatatlan rácsok között,
fészkén gubbaszt, mint üldözött,
kit a sors korbáccsal ver.
Nem kiált, nem is jajong,
néma fájdalom a szív
és feketén ragyog.
Színtelen világba zár a magány.
Mint mosott rongy a test,
az ecset megállt, már nem fest,
csak rácsokat, meg fekete eget
vértelen mély sebet,
és a madár szárnya lassan elsorvad.