Túl régóta késik már a válasz.
Érzem az arcomon, hogy az könnyekt?l száraz.
Vajon hol, vajon ki, és miért nem én
Az ki boldog? Pedig már úgy szeretném.
Egy vérg?zt?l szennyes, egy kijárt út ez.
Mégis minden ez úton járó úgy tesz,
Mert mi mást is tehetne? Csak az önnön
Búját fújja. Csak azt újra, meg újra.
Köztük én, csak egy ugyanolyan vádlott.
Az évek alatt megtört, ki csak szenvedést látott.
Egy ilyen lélek vajon mit remélhet?
Ha már az ész, a puszta tudat kevés lett.
Csak a szív, csak a jellem
Súgja, mit tehetne egy szellem.
Se nem él, halála még távol.
Arctalanul jár-kel keresve bárhol
a megváltást.
Én! Igen én vagyok, ki örök álmát kutatja,
Az, ki végtelen idejét a halandók közt mulatja.
Ki nem remél, nem vár már semmit a sorstól,
Csak az egyik a sokból, ki örökkön kóbor.