Mennem kell, hogy hová, még nem tudom,
Egyedül indulok céltalan utamon.
Sötétedik, minden csendes, hűvös van, fázom,
Hogy utam merre vezet, magam sem látom.
Egy részeg dülöngél el bűzösen mellettem,
Kóborló állatok futnak hajlékot keresve.
A csillagok lassan felragyognak az égen,
S még mindig nem tudom hová érek.
Az éjszaka szépen befedi a várost,
A varjúhad hazaért, egy sem károg.
Útjukra indulnak a macskák az éjben,
Nyávogásuk messze hallik, szárnyal a széllel.
Kopog monoton hangon cipőm sarka,
Visszahangzik, de lehet senki sem hallja.
Hajt valami belül, csak megyek tovább,
Érzem mennem kell, de nem tudom hová.
Céltalan utakon egyre nagyobb sötétbe érek,
Egyedül vagyok, most érzem csak, félek.
Megfordulok, hazafelé, családomhoz futok,
Hisz amerre indultam, sehová se jutok.
Otthon vár a melegség, a szeretet engem,
Most már tudom, közöttük van az én helyem.
Nem indulok többé céltalan utakon,
De nem is volt céltalan, hisz irányt mutatott.
Miközben a sötét úton lődörögtem hiába,
Rájöttem, hol van a helyem a világban.
Ezek az utak céltalanul futnak a végtelenbe,
S mindannyian végigmegyünk rajtuk képzeletben.
Ha a valóságban céltalan utakra lépsz,
Fordulj vissza gyorsan, keresd a célt.
Mindenkinek az életben célba kellene érni,
Miért választják sokan a céltalan utakat mégis?