Rémség (Éjszakai hangok)
Árnyak repkednek most ezen a csendes, sötét éjszakán
Körbe a falakon, felkúsznak a mennyezetre, habár
Lábuk nincs, de mégis járnak, kezük nincs, de mégis másznak
Ha fény jő valahonnan, felhatalmasodnak, óriásokká válnak.
Meg sem moccanok, de hirtelen hangot hallok a szoba egy homály fedte részéből...
S összehúzom magam riadtan, hogy ne bántson, ha a gonosz jő
S figyelek szótlan ajkakkal, s számtalan félő gondolattal,
Most mi lesz, eljön még a hajnal?
A zaj megszűnt. Figyelő szemeim aggódása tovatűnt, lévén éjszaka,
Úgysem láttam semmit, így fülem, s bőröm érzékei erősbbé váltak.
Figyelmem csak a mocorgás sötét pontját kereste, így nem figyeltem más neszt,
S így lőn, hogy egy kis szúnyog az ágyamba repüle, hogy rámmászva engem
Minden jel nélkül megtámadjon, belémszúrja apró kis tűjét,
melyen keresztül félelemtől izzó, háborgó véremet igya ki.
Bőröm ijedtségtől való érzékenysége miatt azonnal jelez,
Amikor a kis állat véremet inni kezdé, s kezem emelem
De iszonyú csendben, s lassan, hogy levegőt ne mozdítsak
Egy suhanás hallik az éj csendjében, s egy kis döngicsélés, mivel ő elszaladt
Mert hagytam, de többet aztán ne jöjjön közelembe!
Csak ezt ő nem így gondolá, s kacérkodik még egy keveset.
Újra, s újra rámszáll, s inni kezd, mígnem egyszer egy pofonnal elbódul,
s csak később tér magához a vérszívó.
Az ablakra pillantok, mely tárva-nyitva áll előttem.
Kint a sötét lombok még sötétebb árnyai sisteregve,
Baljóslóan adják tovább: „Ne menj el alattunk,
a lombok megbízhatatlanok!”
S valóban; egy reccsenés, s a fa szilánkjainak egymástól való elválása után
A földre hullik egy egész ág, egy vastag, elkorhadt, élettelen világ...
Világ, mert élt az sok évet, s halálával örök marad,
Hiszen ezer állat otthonává vál majd
S ha a faág eltűnik végleg
A bogarak, s madarak dinasztiái élnek
Tovább, tovább, tovább.
Csak a hely lesz mindig más.
Megint összerezzenek, mert a zaj újból élénk lett
Ott matat, s nem tudom mi, s várom a hajnalt, mert
A szemnek az élte a világosság, de még figyelem,
Hátha meglátom, még figyelek,
Hátha megúszom. A zaj egyre közeledik már
Minden percben egyre jobban feszül a csend, s a zúgás
Mi lehet, vajon, mi lehet az...?
Mit tegyek, ha elér hozzám, azt sem tudom, mi az...
Párnám után nyúlok, lassan, szépen
Míg az idegek feszülnek, míg a zúgás közeleg,
Míg egyben vagyok, addig kell valamit magamhoz kapnom
De csak csendben, csak lassan, csak szépen, csak mozdulatlan...MOST!
Megmozdult a levegő, a zúgás abbamaradt
Majd egy pillanat múlva hangosabban, mérgesebben kezdte újra
De legalább egy a támaszom, egy párna
Ha jő a védtelenség, ez talán a szörnnyel elbírna
Csak pillanatok művei, míg a zaj közeleg
S tekintgetek a messzi távolba az ablakból az égre,
Szerencsémre már egyre világosabb van
De már a félelemtől nem érzek, nem hallok fizikailag
Csak a szemeimre támaszkodhatok, de azok is vakok még
Csak az ösztöneimre, melyek mindenfélét suttognak a szívem felé
A zúgás egyre közelebb jön...nem érem meg a hajnalt...
Tudom, hogy itt van, de nem hallom...a félelem úrrá lett rajtam...
Valaki bejött, s felkapcsolta a villanyt.
Magam elé néztem, s a hirtelen fénytől könnyes szemmel láttam
Mi volt a zúgás okozója... A hallásom, az érzésem, teljesen elfáradt
A szemem alig látott a sötétben való erőltetés miatt...
De tudtam végig, s még homályosan láttam is
A zajkeltő szörnyeteg, mely oly kicsi
Egy kis hőscincér volt
Egy kis állat, ki se nem szörny, se nem rossz, se nem gonosz...
Szabó Erika 2009. július 17.