/ Lakitelek Népfőiskola nyomán /
Szobrok sorakoznak egy hatalmas kertben,
Felirattal állnak méltósággal, csendben.
Ősi emlékeket idéznek elő…
Nem moshatja őket, semmiféle eső.
Arcokat láttam, egy pillanatkép csupán,
Csodáltam mind, egy napsütötte délután.
Bronzanyagból öntött emberek…
S e kert ezzel még, hírről sem kerek.
Árnyék látszik rásimulni ráncaikra,
Galambot szállni, megpihenni vállaikra.
Angyalszárnyú múzsáik talán…
Kik olykor, átszöknek a mennyek kapuján.
S a szobrásznak, kinek aranyból van keze,
Hisz’ megfáradt ő is, lesz-e ilyene.
A művészek lélekben itt vannak…
Hirdetik nagyságát költőknek, íróknak.
Szobrok sorakoznak egy hatalmas kertben,
Felirattal állnak méltósággal, csendben.
Ősi emlékeket idéznek elő…
Nem moshatja őket, semmiféle eső.