Radnai István:
BŰNTUDAT VERESLIK
Mottó: Akár alant fürge halak:
mind szabad és mindahány áldozat.
(Nagy Szabolcs dr.)
páncéljában a rák vagy csiga otthonában
amikor feldagad olykor a lábam
és a gépem mégsem enged
hiába sír a tested az agy nem senyved
megejt és rabbá tesz mint a szerelem
a táj s az érzékek foglyaként
szemem felissza a képernyőről a fényt
akárha napfény vagy keljen fergeteg
forogjon velem dohogjon gőzgép
elvásik minden izmom végképp
páncélos vörös rák vagyok
s a fazékban vagy tányérodon
s az olvasó szemén nyomot hagyok
míg a feldagadt agyban s amott
a zagyban hízva sorozatokon
roppan a puffasztott semmije
aminek fogad közt kellene lenni-e
élve feláldozom magam nincs állatvédő
költő íránt magyarok iránt érdeklődő
s amint a vizet a dölyfös bálna
s a vízből planktont zabálna
átszűröm magamon a kort
a múltat amely szinte csak volt
de nem jegyzik történelem-könyvek
hogy halszagú-e vagy török harcos
amelyekből a nyelv szavakat fal most
nem jelzi melyik ábránk a könnyebb
de itt vagyok a huszonegyedikben
órából a huszonnegyedikben talán
s lehetek vagány s maradok talány
ollómat az vacsora-asztalra felteszem
már nem ragadhat meg semmit
nem is vághat
gondolatom vágtat
elönt a vörös köd míg enni enni
akar a nép s fogyasztani magát
vagy másképpen a magzatát
kinek nem jutott hamvveder
gurul az euró és a dollár
falánk szolga aki voltál
magyar akit a történelem elseper
marad páncélos lovagod a költő
mohácsot csele patakot betöltő
vízben fuldokolva
idegenkezűségtől véres-e a torka
nincs az a rendőr biró ügyész
aki a multivilággal összevész
páncéljába feszül, s korhad a rák
felfalja ép sejtjeidet s hovatovább
neved az étlapon fog fennmaradni
magyar konyhával fogsz sikert aratni
puhulsz nyereg vagy leláncolt fedél alatt
arca a széltől is vörös
feletted keselyű köröz
hajléktalan néped fedél nélkül marad
s a gépemen hízik mind aki globális
úniós csaló vagy paranormális
de őrhelyemet nem hagyom
agyam az egyetlen vagyonom
fegyvereim ollóm húsát vigyétek
csemegézni megérdemli a vétek
hogy megkössék jöjjön a vész
kezemet amelyből rég elszállt
s a lovam nyergemmel odébbállt
a nyílvessző és kelevéz
hiába sír a testem az agy nem senyved
amikor feldagad olykor a lábam
a képernyő elől mégsem enged
billentyűit verem páncélom otthonában
mert hajt a tudat és a híg bűntudat
keresve keresem az elhagyott utat