Ott lebeg köztünk,
nem fáj vagy éget,
de ott van,
te is látod, már ha nézel,
mint egy fal,
úgy feszül köztünk.
Kikívánkozik,
benn nem maradhat,
ha látlak,
szavak tolulnak szavakra,
mert várlak,
ez nem változik.
De visszanyelem,
s akkor végigmar,
ott belül,
mert fájdalmas még az igaz,
hogy te felül,
én mélyen leszek.
A szavak csak jönnek,
nyelvem a küszöb,
megbotlik
a belső hang, már csak küszköd,
hogy jó itt,
de ki nem törhet.
A lemondott szavak,
csak párává szöknek,
ahogy a
levegőt az égbe köptem,
hangtalan,
hisz ki nem mondhattam.
Megszakad a szív,
és néma a sóhaj,
oly beteg,
a kimondhatatlan óhaj
meg csak remeg,
mint egy tátongó sír.