A szépség szétszóródott a teremtés kezéből
S ahogy Ő sétált közöttünk,
Az összes virág meghajolt előtte,
S egyikük azt mondta: Istenem minket megáldottál,
Kérünk most nekünk nevet is adjál,
Úgy ahogy az első embernek, asszonynak,
Nevünkön minket is szólítsanak.
- Jó, ahogy gondoljátok, nevet adok nektek, használjátok.
Már készen állt elmenni, mikor
Egy vékony hangot hallott sírni,
Ki az, ki sír? Igaztalanságot kivel tettem...
Ebben a szeretetben.
Mindennek Atyja...
Egy értéktelen kis virág sírt fájdalmában.
- Miért sírsz, könny csak a bűnös szemből folyhat.
Jaj, mindenki kapott nevet...
De Én nekem nem szabad?
Így igaz, megtörtént, ez az én hibám,
Éppen ezért mától a kék nefelejcs nevet kapod,
Hogy ott legyél kik szeretik egymást...
S ne feledjék ezt a napot.
A kék kis virág mosolygott s meghajolt
A teremtő előtt ki mellette elmenve
Magában csak annyit suttogott:
- Hamarosan oly idők jönnek,
Emberek letépni nem fognak,
Csak eltaposnak, összetörnek.
S elfelejtik a szerelmet, tapossák majd a szíveket,
Rólam, rólad megfeledkeznek...
Úgy ahogy Én is tettem veled.
Mert az ember volt az első, ki a földre hozta
A gyülöletet, gyilkolást, feledést...
Mindez a halálra szabott forma.