Ekka és hontalan verse
Ahogy hallgatom, becsukom szemem, s látom magam előtt a tájakat...
Az éjjeli városokat, a száraz országutakat...
És érzem arcomon a szellő selymes suttogását
S az eső cseppjeinek lágy simogatását
Ahogy mossa portól mocskos arcom, testem...
Szennyes terheit lelkemnek
S könnyeim, amikben fuldoklom,
Mikor magányosan ballagok a sötét úton
Vérbefagyva hagyja testemet az éles járdaszegélyen
Pedig a távolban a nap már ébredez
Búsan és komoran, míg meg nem szerzi kincsét
Mit a kietlen földön elhagyott végképp
És végül kimondja: mennem kell
És végül ki mondja, hogy mennem kell?
S azzal álmatlan álmokba merülve nyugszik le örökre
A pusztuló síró tájon.
2010. május 3.