Ma még rímekkel vigasztalom magam,
a szavak most pörögnek hívatlanul,
biztatnak: bánatom glédába rakjam,
mesél helyettem, ha ajkam elnémul.
Az éj csöndjében rémült sikoly süvít,
visszhangjától testem hideg borzongás,
kitörő sóhajok fojtása elnémít,
téboly szárnyának hangja e surrogás.
A kárhozat peremén lépdelő lét
csoszogva veszte irányába halad,
leomlott oltár előtt várja végét,
amíg kopott fonala tart, s elszakad.
Kérdések tapossák fejemben egymást,
válaszra nem várva siklanak tova,
titkon remélek szikrányi villanást,
de marad a kétely, s gyötrődés nyitva.