Vérlovak
Írta: Hullocsillag Dátum: Május 12 2010 05:49:02
H
Fekete villám tépi ketté a föld derekát,
Megpecsételve az emberiség bús hajnalát,
Szürke pernyévé olvad a fűtakaró lassan,
Mintha féreggárda rágná, mélyen, alantasan.
Teljes hír
Fekete villám tépi ketté a föld derekát,
Megpecsételve az emberiség bús hajnalát,
Szürke pernyévé olvad a fűtakaró lassan,
Mintha féreggárda rágná, mélyen, alantasan.
A kiégett planéta hamufelhőt köhög fel,
Aztán füsttakaró alatt alszik örökre el,
A megfakult, nyúzottas bőrű emberek sírnak,
Haldokló útjaikon céltalan támolyognak.
Akár élőhalott horda, vándorolnak sután
Egy távoli pont, felfénylő reménysugár után,
Talán a Megváltás Kapuja, tán Isten vár ott...
A bolygónyi félholt nemzet utoljára csalódott.
A fénypont bíborrá égett, mint gonosz szemgolyó,
Az országút sárrá lett, akár megáradt folyó,
S a népek vergődtek a sárban, kétségbeesve,
Egymásra taposva, egymást cibálva és tépve.
Aztán a szem megnyílott, mint Kárhozat Kapuja,
S kitárult általa a Pokolnak hét ajtaja,
Vérből formált testű gólemlovak zúgtak elő,
Mint kirajzó, zümmögő, átkozott pestisfelhő.
A lóhad eltaposta a sárba ragadtakat,
Mint tenger, elsodorta a reményhagyottakat,
Vérben forrongó ólompörölyként zúztak, mit értek,
És az áldozatok áldott nyugovóra tértek.
Lassan kihalt a bolygóról az utolsó élet,
S a Föld nevű sziklatömb egy roppant koporsó lett.
Kaszások ültek a száguldó vérlovak hátán,
De az egyiknek én kapaszkodtam meg a vállán...