Nincs itt hely,
Te számodra,ember,
Mert gyarló természeted,
Nem természetes,
És a Föld kivet.
Az idő hosszú még,
Van remény,
Hiszen a jóság,
Tanulható,fejleszthető,
Igaz nem nektek,fejletek.
Az új kor hajnalán,
Nem lesz ember itt,
Az anyatermészet vált,
Új gyermeket szül,
Amely nem lesz hűtlen.
Hiába remélsz,
Majd nem élsz,
Lejárt az idő,
A világ kinevet,
Ó,te civilizált gyász menet.
A levegő fojtogat,
A víz marja torkodat,
A szív nem dobban,
A lélekharang néma.
A faj elhalt cserje,
Elmentek más helyre,
Ott más a lét,
De nem ilyen szép,
Nektek az is elég.
Az új faj okosabb,
Ha baj van elszalad,
Nem bánt mást,
Csak magát,
De jaj,ikrek.
Ismétlődik a ciklus,
Körforgás nem áll,
Jó-rossz,rossz-jó,
Ez a menet lényege,
De akkor is végetek.
A baj mindig más,
És mégis ugyanaz,
Sorminta a lét,
Így elég nehéz,
Egyszer meghalni.
A végén kacaj,
A Föld kinevet,
Ó,te szánalmas,
Számkivetett ember,
A faj nem tökéletes.