Az unalom édes mézként végigfolyik testemen
Hogy a lelki boldogság múlandó –
Ezt nem szabad megsejtenem
Mert akkor borul minden
Édes unalom nincsen…
Nap felé kacag a lelkem
A sebek nem fájnak
Nem akar vége szakadni a mának…
Végtelen perc – létezik
A boldogság belőle étkezik…
Szívem repeső kisgyerek
J’tszik, tombol, bolondozik
Visszahallom dallamát, ahogy megyek
Virágba borult fák hívnak
Mámorít a tavaszi illat…
Szellő szelídítette vonásaid lágyak
Arcod, ha komor
Nekem az a nyomor…
Napok óta gondűző mosolyod bűvöl el
Elgyötört tekinteted, mint anya gyermekét
Úgy ölel…
A teljesességtől sírok…
Míg hideg kezeden egyet szorítok
Köszönt ezüstös alkonyat
Bennem csak egy gondolat
Maradt…
…holnap,
Ne fossz meg az idilli mától…