[FIGYELEM! 18 éven aluli olvasóink kérem, gondolják át, hogy folytatják-e az olvasást.:) Ígérem, jön majd nem-horror vers is.:D]
Élettelen testem roggyant fakereszt fáján lóg,
Mint kiszáradt, égett lelkű marionett,
Szalmaszívem bánatosan néz körül a mezőn:
Gyönyörű földem, ó, teremtő, mivé lett?
Az egykor sárgaarany búzamező tovatűnt,
Helyét füstöt okádó üzem vette át,
A zöld dombok rothadó szemétteleppé lettek,
S hallom túlról a szennyes folyók sikolyát.
Kalpagom alatti sütőtök-fejem megbillen,
Kivájt szememben borzasztó tűz lobban fel,
Kötelékem bőszülten elszaggatom, leugrok,
S dühödt pokolüvöltéssel indulok el.
Seprűnyél-kezemben gyűlöletből kifent sarló,
A bennem égő tűz meg-megcsillan hegyén,
S midőn elérem az első várost, felemelem,
Hogy átvágjak vele minden ember szívén.
Véresőt csiholok, a sarlóm lágyan énekel,
A tűz bensőmben dühöng, akár Kerberosz,
S tudom, mészárszékemnek addig vége nem szakad,
Míg el nem hagyja világomat minden rossz.
Csonka tetemeket hagyok hátra, vérben ázva,
Levágott fejek, kiontott belek: halál,
Ám vak és ádáz harcomban hirtelen a végzet
Az én sütőtök-fejemre is alászáll.
Az ostoba csőcselék, fáklyákkal rontott nekem,
Szalma testem gyorsan izzó lángra kapott,
Pokoltorkom gyűlöletes sikoltás hagyta el,
Majd égő porhüvelyem porrá hamvadott.
A diadalittas, megrészegült nép vigadott,
Legyőzte a halálos, démoni erőt,
Ám sikolyom átszelte a nagyvilág zugait,
És harcba hívott minden madárijesztőt.