Plasztik zománczöld betegköpenyben
Várakozva remegtem-vacogtam,
Instabil, kétséges egyensúlyom
A csempés fal síkjával tartottam.
A bajuszos doktor úr ráérőn
Firkálgatott vaskos noteszébe,
Szeme csalfa csillanásán félek,
Vajon mi jut túlterhelt eszébe.
A doktor úr nem szól, szája néma,
Csak ceruzája serceg túlbuzgón,
Megszédülök, de fogást találok
A felállványozott infúzión.
Az építmény ingatag, súlyom nagy,
A gravitáció is startra kész,
És csörömpölőn oly nagy zajt csapok,
Mint egy roppant regiment népzenész.
A doktor úr fel-felpillant sandán,
Érdeklődik a hogylétem felől,
S villámgyorsan füzetébe bújik
A megérkező válaszom elől.
Az órák telnek, múlnak, forognak,
Lassan, mint egy álmos teknősbéka,
Már-már álomba merül a szemem,
S felkiált a doktor: Heuréka!
Mire felocsúdok, már sebesen,
Rohanvást tolnak a műtő felé,
Kerekes, kopott kórházi ágyon,
Mint csirkét tálcán a sütő elé.
Vakító fény, fehér műtőszoba,
Pár köpenyes-okulárés alak,
Fényesített kések, pengék, szikék,
Fölém boruló kimeszelt falak.
Felvijjog a fűrész, mint sziréna,
Szikrát hány rajtam a csiszológép,
Lázasan kattog a szögbeverő,
S csóválja fejét az orvosi nép.
Kivesznek ezt, betesznek azt, gyorsan,
Precízen működik a tudomány,
Nem véletlen végzett a sok orvos
Orvosdoktortan-akadémián.
A doktor úr felsóhajt könnyeden,
Megtörli lassan izzadt homlokát,
A gépek búgva nyugodni térnek,
S álmodni kezdem az álmok álmát.
Ébredek, a doktor úr gratulál,
Prímán érzem magam kívül-belül,
A műtétet siker koronázta,
Arcomra egy mosolyféle kerül.
Beteg, köhögő, kihalt, kiszáradt
Szívemet kivették kérésemre,
És beoperáltak gondosan egy
Vigyorgó gumikacsát helyette.