A Hold lágy köntösét
megoldja fent,
s ránk borul a békés
nyugalom, a csend.
Hallgass, érintsd kezem,
titokmadár
szárnyat bont kényesen,
s vállunkra száll.
Ne szólj, most ébredez
nyomtalanul,
világa felfedez,
hangtalanul.
Súgja: együtt valahol
már éltünk mind a ketten
az ősi tengerekben.
Megérted miről dalol?
Hulláma mételyez,
kell, hogy érezd,
amint lopódzik, lebben...
Sosem beszélt ékesebben.