Még élek, nem felejtem el azt a napot,
mikor beszélgetésünk kis reményt adott,
olyasmit érzel mint még ezelőtt soha,
és könnyet ejt szemed, versemet olvasva.
Eltelt egy hét, mást mondott gyönyörű ajkad,
fülemben csengenek a fájdalmas szavak:
" Hogyan mondjam neked, hogy meg ne sértselek! "
Hittem benne, talán győz a gyengéd lélek,
az örök szerelem, mit irántad érzek,
belső ami fontos, a külső nem számít,
tévedtem, s már tudom, téged is ez csábít.
Sosem leszel enyém, bármit is tehetek,
a fájdalmas szavak folyton bennem zengnek:
" Hogyan mondjam neked, hogy meg ne sértselek! "
Állandóan hallom, többé már nem nyugszom,
vizesre sírom párnám, és ébren alszom,
fáj, éget, a bánattól megszakad a szív,
értem apám szavát, tudom, magához hív.
Küzdök ellene, többé ne legyen hallható,
a lelket kínzó, fájdalmasan alázó szó:
" Hogyan mondjam neked, hogy meg ne sértselek! "
Hallom, még erőlködve megremeg a kar,
súly ránehezedik, emelni nem akar,
hallom, még görcsbe rándul fáradtan a láb,
sanyargatásból elég mára, nincs tovább!
Hallom, és testem ismét új erőre kap,
legjobb doppingszer erre a fájó szavak:
" Hogyan mondjam neked, hogy meg ne sértselek! "
Kijózanítottál. Többé nem élhetek
kényelmesnek hitt, és unalmas életet,
sikerüljön végre érted csatát nyernem,
s ne szánalom legyen velem a szerelem.
Rossz emlék lesz egyszer majd a szánalmas múlt,
fájó szavakat hallva, torkom elszorult:
" Hogyan mondjam neked, hogy meg ne sértselek! "
Eszedbe jutok, ha megcsal a szerelem,
és lelked megalázva állsz majd sebzetten,
könnyet ejtsz miattam, a boldogság ott volt,
csak nyújtanod kellet volna felé karod.
Nem leszek. Vigaszt a lelked hiába vár,
A fájó szavakkal a sír magába zár.