Üvöltök, az Everest csúcsának magányos szele én vagyok,
És a világ tetejéről a világ mélyébe harsogok.
Hol a jégóriás tenyere a kőtitán kezébe csapott,
És tűzszikrát csiholt a tiszta, nyers erő: én születtem ott.
Szél vagyok, zúzmara-testű, hóvihar-szívű, szilaj légmozgás,
Jégesőt kiáltok, mint fagykristályból faragott méh-rajzás,
Akár százezer sírból kélt kísértet, sikolyhangon süvöltök,
Az Everest ormának táncosaként örökké üvöltök,
Mint a hegykirályok királya, ég és föld hatalmas istene...
De ha hallod hangomat, tudod, érzed: nincsen remény benne.
Ahol a föld megérinti az eget, az az én birodalmam,
S nem is lehetne a világtól ennél messzebb uradalmam,
Így ámbátor én vagyok a rettenetes elemi hegykirály,
Végtelen országom csupán végtelen kihalt és üres táj,
Egyedül vagyok, mint kisujjad, erős bár, de gyenge, s üvöltök,
A magány színtelen, fojtó kezében örökké süvöltök.
Üvöltök, az Everest csúcsának magányos szele én vagyok,
Mert egyedül leszek, míg életem mezsgyéjén meg nem halok.