Az erdő és millió falevele, mind, mind, suttogva mesél,
Elmondja születését, a napsugár ízét s, ahogyan susog a szél.
Fészkek csücsülnek az ágak között, bennük tojások szuszognak,
Könnyű dolga van egy madárnak, a gondtalan kakukknak.
Tó vizében halak cikáznak, felettük csónakban ring a horgász,
Csend honol a part mentén, kapása volt már vagy száz.
Hálót szőtt sok pók, ebédre szúnyog sereg akadt, inni harmat,
Méteres csalán között, csiga gyerekek fűszálakat nyalnak.
Egy kis patak csörgedez, kanyargós útján molnárka korcsolyáz,
S a hídon túl tűnik el, hová emberi láb már nem gyaláz.
De csitt…, reccsent egy alvó faág, súgja: - vadállat lépked itt,
Keletről, kicsit beljebb, hallani egy őz család apró lépteit.
Tiszta a levegő, már-már bódító oxigénje a májusi virulásnak,
Sokszínű kisvirág nyílik, rokona egy kisebb földindulásnak.
A tisztás, ahol védtelen bogarak futkosnak, s lepkék szállnak,
A vándor megpihen, szívébe zárja emlékét a csodáknak.
Pár nap múlva, egy újabb meséért sétálok az erdei úton végig,
Hogy a csend, a nyugalom belém hatolhasson ismét, ízig, vérig.