Úgy fut a Nap
E vad világ felett,
Hogy újra csak itt hagy
Melletted, Veled.
Úgy elrohan,
Intésem se látja
S csillanó fogam
Ütőérbe vájja
Bársony bőröd alatt,
Mely nyakad takarja
S többé véred sem alvad,
Csak mar kézre száradva.
De kiére?
Ki szeret,
Vagy ki halálba kísérne
S létsíkon ülve várja a telet?
Mindegy,
Hisz mindkettő én vagyok!
Higgyed,
Hogy lámpádból fény ragyog!
Csak kivájt szemem pislog,
Vak szemedbe,
S ha szerelmünkről írtok,
Az csak szerencse.
Emlékeim evakuálom
Véreredből, hova
Sejtjeim ejakulálom
S penetráns kacajjal indulok tova
Tudva, ha meddő lennél,
Egy génem sem keringene
Járatodban, ennél
Fogva reggelente megintenél.
Kerek szobám sarkaiban,
Naphosszat állnék
Büntetésben, karjaiban
Szégyennek tenyerén várnék
Feloldozásra.
De csak sérült lelkem
Küldöd feldolgozásra,
Hogy szép legyen a küllem.
De nem kérek másikat,
Én nélküled vagyok Én,
Veled csak távirat,
Min az üdvözlet csak elmaszatolt szén.
Kéményedben született,
Kandallód légcsövében,
Mert szobádból kirekedt
S lámpád fénykörében
Is csak párától fuldoklott.
Konyhádban is jártam,
Jelenem úgy volt ott,
Hogy tudta: Neked csak múltjában
Ad otthont a jövő.
Szélcsendre int a nap;
Halljam: Eltörő
Mécsesed sem kap
Új testet viaszból,
Csak kanóc-gerincet sző
Neki álomból, nekem vigaszból.
Ha lecsukom szemem, eljő.
S reggel úgy legyint mindenre
Mint a Nap, ki csak elrohan felettem
Nem figyelve intésünkre,
Hisz tudom, legbelül ott várnád velem
Az Élet-végi járatot.
Inis Corphlo (2010. Május 25.)