Sötét lepelként borul ránk
a baljós éjszaka,
az élet néma, halkan vegetál,
az égben a füstszaga,
míg körbevesz a csend bársony leple,
édesen, puhán, de mily kegyetlen...
Süket a ház, és süketek a falak,
tompa lett a kín,
eltűntek már a bántó szavak,
de aludni hogy bír
bárki is, ha most a csend süvölt,
mint a szél, mikor fájón üvölt...
Nincs hangosabb a néma csendnél,
a fejem is zúg,
dobhártyámat rezgeti jelként,
s hogy mit súg?
vihar közeleg, csak csúfolódva néma,
s széthullajtja az életet is néha...
Sikolt a csend, ugye te is hallod?
Betölti a teret,
én meg csak dülöngélek vakon,
félve a jelent,
hisz a csendet nem nyomja el semmi,
mi lelkemet a magánnyal befedi...