Köztünk él az ezüstlándzsa, mi Krisztus szívébe vájt,
Acélhegyén csillanó fénnyel elnyelvén a homályt,
Melleket metsz fel, bordákat tép, szíveket hasít szét,
Remény-testű reményérzeteket szórván szerteszét,
Füstölő szegélyű sebet ejtve, égetve lelket,
Mint éhező sav éget minden feloldható fémet,
Korbáccsal kínozva az emberi érzelemszférát,
Átadván kezébe a vérző fájdalom-stafétát,
S kacag a kegyetlen lándzsa, sebezvén az életet,
Ám rút hatalma nem él, csak tiszavirág-életet,
A seb beheged, a vérzés eláll, a könny felszárad,
A forradás centrumából mennybéli napfény árad,
A sebhelyből feltámad a kósza remény imája,
S a halálból megszületik a szeretet stigmája,
Élj hát szeretettel, míglen élheted az életet,
Kerülj bánatot, haragot, ne kövess vak végzetet,
Hallgass a szívedre, a stigmád bélyege vezessen,
S ne hagyd, hogy érző életed értelmetlen elvesszen.
S ha már nem hallod szólni a szeretet békés szavát,
Kívánj az álmos reménynek egy végső jóéjszakát...!