Lusta alkony becézte a dombokat
Fáradt napfény ölelte az ormokat
Ereimben sem lüktetett úgy a vér
Lassan a világ is nyugovóra tér
Izzott a horizont még utoljára
Tekintetem veszett ködös homályba
Vöröslő Napkontúrt ringatott a völgy
Ábrándozó mókust altatott a tölgy
Osont, mellém telepedett az este
Rám nehezült sötét, holdfényes teste
Riadt szememben fénylettek csillagok
Sápadt hold tükrében megnyugodhatok
Fekete árnyak álltak, mint az őrök
Csak úgy aranylottak a búzakörök
Repülő csészealjon utazgattam
E csodát az ufóknak mutogattam…