Ó, százezerszer átkozott üvegképmás,
Mint dögvész, fekély, béka és sáskajárás,
Pokolként forrongó éjjeli tűzeső,
Minden gonoszt átható eleven erő,
Szitok neved gyalázat foga préseli,
Kárhozatlelked szentségtörés érleli,
Volt-sorsod a Sátán marionett-bábja,
Elnyűtt jelened a jövő-bástya rabja,
Nem vagy egyéb, csak mélyéj-sötét sziluett,
Hitetlenség szülte délibáb-képzelet,
S mindamellett, te én vagy, és én te vagyok,
Ha te félrefordulsz, én is elfordulok,
Vékonyka üvegfal választ minket csak el,
És közös sors az, mi össze-kötelékel,
Így elfutni előled, sohasem tudok,
Mint árnyam elhagyni is képtelen vagyok.
Alkut ajánlok hát, figyelmezz szavamra,
Ne mételyezz tovább lelkem zugaiba,
S ha nem mérgezed tovább nagybeteg szívem,
Nem zúzom szilánkká önnön tükörképem.