Eső elöl menedékbe bújtam,
Rései közt ki-kikukucsoltam,
Egyik közén vastagon egy szőttes,
Pók vetette s élelemre ott les.
Már futott a hálón, összerezzen,
Így él kínzó s édes rémületben,
Párja les rá sötét szeme lobban,
Menne is, meg el is futna onnan.
Megszólítom, sorsát rég tudom már,
Nincs szörnyűbb a pókkisasszonyoknál,
Bűvölik az ifjút, aki szédül,
S felfalják őt ízes eleségül.
- Nem félsz - kérdem - s így szól ő remegve,
- Vágyom e vad gyilkos szerelemre,
Tudom megöl, ha a testem ráforr,
De van-e szebb, mint e halálos mámor?
Ennyit mondott s megszédülve furcsán,
Rohant máris végzetének útján,
Figyeltem, de bénült, tompa csend lett,
Igen - mondtam talán ez a legszebb.